Isten országa gazdagabb lett egy jó lélekkel...
Mi elvesztettünk egy nagyon jó barátot!
Felért a dombra. Elfáradt. Megpihent, majd maga mellett tolva a kerékpárját gyalogolt tovább. Azután ez is nehéz lett neki.. leengedte a biciklit maga mellé, tett még pár lépést, aztán összecsuklott... Emberi életének vége szakadt. Isten országának kapuja előtte nyitva áll! Megjelent ott, az Úr színe előtt, s szent életét ott folytatja tovább. Milyen jó is annak, aki hisz benne, hogy e földi lét után még van folytatás. A hite élteti tovább élete párját is, hogy béla nem ment el, s majdan egyszer ismét találkozunk...
Megkezdődőtt...
Két éve a "nagy öregek" abbahagyták a túrázást, átadták helyüketaz
új nemzedéknek. Most valaki elment közülünk. Nélküle bármit is szervezhetünk, bárhová
is megyünk az az élmény már nem lesz ugyanaz, mint mikor Béla bácsival együt
kerekeztünk!
Túl rövid volt számára ez a főldi élet. Miért szólított Őt el az Úr? Miért nem hagyta mág közöttünk, hogy velünk legyen, nekünk segítsen élni, életben maradni. Szívem szerint egy üveg szilvapálinkát vittem volna a ravatalához Vizsolyra, Tarpára, Beregre emlékezve...
Jó volt Ővele... emlékképek peregnek le a szemem előtt: egy kis csapat, aki az út szélén pihenve betért egy falusi portára, vizet kérve. A szíves vendéglátásnak köszönhetően egy vödör gyümölccsel tértek vissza... Hajnalok hajnalán kerékpárosok zaja töri meg a csendet: a cigándi ponton hídon dübörögnek végig, hogy aztán tikkasztó hőségben teljesítsék aznapi távjukat... Ócsa: a templomrestaurátorok között egy kimagasloó fej, Béla bácsi kérdez, érdeklődik, nevel a körülötte soragló gyerekek gyúrújáben. Nyugodt szívvel bíztam Reá fiamat, mert tudtam, hogy nem csak vigyáz rá, gondoskodik róla, de az ő csapatában kerekező gyerekek valami többet is kapnak a kerékpártúra élményeiből: emberségről példát, szeretetet, kiváncsiság palántákat a Világ dolgai iránt... Ez fog hiányozni nagyon!
Egy jó barát, akire mindig mindenben számíthattunk, ha kellett. Persze, hogy kellett! Itt, e földi létben szükségünk van azokra a társakra, akik ha kell vigaszt, ha kell támogatást adnak, ha kell egyszer0úen csak vannak, hogy legyen kihez fordulni, ha már nehéz a sors terheit cipelni... mert néha oly nehéz. De nekünk, akik Isten akaratából még élünk, magunknak kell vinnünk keresztünket, magunknak kell megénünk a kimért időt. Időnként nem tudjuk miért, maradunk magunkra! Miért úgy a Sors, hogy szeretteinket elragadja körünkből, akkor amikor szükségünk lenne rájuk. Ha elveszítünk valakit, annak hiányát a legnehezebb feldolgozni, azt, hogy már nincs kihez szólni, nem tudunk elbeszélgetni, nincs kitől tanácsot kérni, nincs kivel együtt sírni, s nevetni...
Szegényebb lett életünk, hogy már nincs jelen... Szegényebb lesz a Föld
is, amikor ilyen embereket veszít... Béla bácsi már fönt kerekezik a Tejúton, maga köré
gyűjtve egy kis csapat kíváncsi, édes buksikat, s onnan fentről figyel bennünket.
Figyel, támogat lélekben és vár reánk.
Előbb vagy utóbb, egyött szántjuk végig biciklivel a csillagok porát
Mogyi, 2000.